A karate lehet harcművészet és lehet küzdősport. Mikor harcművészet és mikor küzdősport?
Harcművészetről
akkor beszélünk, amikor a karatét, és abbéli jártasságunkat művészi szintre emeljük. Olyan mélységeket tanulunk benne, mely már nem a sporteredmények elérését hajszolják, nem praktikusan az emberélet védelmét kutatják a gyakorlói. A karatékák ebben az esetben testük és technikáik javításával, gondozásával emelik edzésről edzésre, hétről hétre a tudásukat, de céljuk valóban eltér a sportteljesítménytől. A cél a karate és saját maguk minél mélyebb megismerése. Már ekkor az a praktikusság is eltűnik célként, hogy megvédje az illető magát, ez mintegy következménye a tudásának, és nem elérendő cél.
Küzdősportról
akkor beszélünk, mikor a karatét gyakorló egy kitűzött versenyen a lehető legjobb eredményt akarja elérni az adott sportágában. Lehet-e a karatéban ezt megvalósítani? Ma már igen. Kitűnően segíti ezt a WKF (World Karate Federation) szabályrendszere, mely első sorban a sportoló védelmére és a sport, mint látványra helyezi a hangsúlyt. Egy-két technika a sportoló, az ember védelme érdekében nem használható, hiszen eredetileg önvédelemre lett kitalálva, így sok olyan technikai elem van, mellyel akár ölni, vagy nyomorékká lehet tenni a másikat. Ugyanezen oknál fogva a karatét csak olyanok gyakorolják, akik ezt már kis korban is képesek megérteni. Egyszerűen bármelyik dojoba (edzőterem) bemegyünk, az oda nem illő személyek maguktól mennek el. Szabályrendszere így is lett kialakítva. És itt a fő különbség a cél. Tehát egy sporteseményen elérhető érem, helyezés szabályok közé szorítva. Épp ezért a szabályrendszer - veszélyes elemeket kivett a karatéból megőrizve (szándékai szerint) az eredeti karate alapjait.
Kizárja-e a kettő egymást?
De látható, hogy azért van különbség. Nem is kevés. Mi magunk kell, hogy eldöntsük, merre is akarunk fejlődni, illetve mi a célunk a karatéval. Sporteredményeket elérni vagy önmagunk megismerésével jobb emberré válni? Kizárja-e a kettő egymást? Egyértelműen nem! Miközben valaki egy versenyre felkészül, ugyanolyan pszichés szembenézésekkel találkozik, mint aki a dojoban edz "csakúgy". A sportoló néha már túl korán is találkozik jellembéli hibáival, hiszen a versenyen minden felfokozódva jelentkezik, és nagyon szükséges azonnal fejlődnie, mert az ellenfelei, ellenfeleinek edzői azonnal "ráharapnak", ha valamit észrevesznek ebből. Erre azért egy hagyományos dojoban sokkal több idő van. Mindkettővel működhet a jellemfejlesztés, sőt egyik ÚT nem zárja ki a másikat. Egy sportoló dönthet úgy, hogy abbahagyja a sporttevékenységet, és inkább a hagyományos utat választja, fordítva nem igazán fog menni. A hagyományos ÚT nem tartalmaz olyan intenzív készülést, mint egy verseny, és ezt semmi nem is pótolja. Nem lehetetlen a váltás, de meg kell érteni, hogy aki sportol, annak teljesítményt kell nyújtania, mejd eredményt kell hoznia. Aki ezt a nyomást nem tudja elviselni, lehet, hogy inkább a hagyományos úton kéne szembenéznie önmagával, és helyretenni 1-2 dolgot. A sportoló ezt a nyomást alkalomszerűen még élvezi is. Ja, mégsem, szinte óhajtja azt az izgulást, versenyhangulatot, mindazt, amit adhat egy verseny. És igen, néha kikap, de ez a felfokozott hangulat, érzelem, ami őt örömmel, boldogsággal tölti el. A készülés, a taktikai tanácsok, a technikai elemek gyakorlása feltölti érzelmileg, szellemileg, és nem utolsó sorban fizikailag. Ez nem hasonlítható össze mással, ezt csak egy sportoló tudja átélni. Neki ez az öröm forrása, hogy edzhet, hogy versenyezhet.
Akkor mi van a hagyományos ÚTtal? Az elavult ebben a felgyorsult világban?
Nem hinném. A hagyományos utat annak találták ki, aki a versenyzést nem tudja "főállásban" csinálni. Azaz nem akar és nem tud, nem akar vagy nem tud versenyezni, vagy egszerűen neki nincs rá szüksége. Az ő örömforrása egy-egy technika megtanulása, megismerése. A társakkal, barátokkal együtt töltött idő, nem mellesleg a mozgás öröme. Az értelem megtalálása egy tevékenységben, ami olyan állapotba hozza, hogy maga az edzés örömforrás, és igen itt is úgy mellesleg egy nagyon jó fizikai és szellemi állapotba lehet kerülni. Ez ugyanúgy nem jelenti azt, hogy lustán, inaktívan mennek edzésre a karatékák, és képtelenek lennének sporteredményre. Nem! A hagyományos karate utat választók ugyanúgy sokat edzenek saját örömükre, és nem a sporteredmény elérésének a célja miatt. Az edzésmunkában nem lehet különbség! Nyilván egy bizonyos életkor felett egészségmegőrzés is lehet célja a gyakorlásnak, de ezt ugyanúgy lehet élvezni, mert az ember mozgásra lett kitalálva! Az egész emberi szervezet felépítése egyszerűen kész csoda, és ebből kihozni, sport vagy művészeti szintre emelni a tudást egy adott foglalkozásban már maga a tökély.
Csak a célok mások, az oda vezető út sok örömteli izzadsággal van kikövezve.
MIt is tanácsolhatnánk mást, edzetek saját örömötökre! Karatézzatok a legközelebbi dojoba!
Comentarios